Nem tudományos gondolatok, egy születésnapra

Önként választott szűkebb hazám, a Bükk bércein járva, már többször is előfordult, hogy az erdőn ért egy-egy kiadós nyári zápor. Egy ilyen alkalom után ébredtek fel bennem a most leírt gondolatok, de ez a születésnap jó alkalom arra, hogy az események folytatásában némi párhuzamot is felleljünk.

Szép nyári nap volt. A rekkenő déli meleg még itt a 900-as csúcsok között is teljes súlyával nehezedett a tisztásokra, rétekre. Ezt már csak a rovarok tudták örömmel elviselni, bár mintha a tücskök ciripelése is alábbhagyott volna. Méltóságteljes zsongadozással, egy dongó száll a Kopasz-rét hervadozó virágaira, hogy minden kis időt kihasználva készüljön a hosszú tél nektár nélküli napjaira. A mókásan – kitudja honnan hová – repdeső legyek zeneszerű zümmögéshullámai, a kisgyermekkor réten alvásainak, altató-pihentető hangjait idézik.
Lelki testvéreimmel - az erdő vadjaival - együtt, én is csak az árnyas erdőben bírom tartósan elviselni a tűző nap erejét. Ilyenkor a legkellemesebb az évszázados bükkösök, fent magasan, gondosan záródó lombjainak árnyékával fedett lábaserdő, különösen valamelyik csúcs közelében. Mint most itt a Küllő-hegy csúcsán. A sziklatarélyra felmászva, a fák közül kilátni a hegység lábainál hódolóan elterülő vidékre. A falu, Szilvásvárad hangja, még ebben a csendben is csak igen halk hangfoszlányok formájában ér el idáig. A falu mögött, az ember szolgálatába állított, megművelt, csíkos-rabruhás terület után újabb hegyek: a Bükk öregebb, de kisebb testvére, az Upponyi-hegység. Tovább haladva a hegy mögött, a hajszálgyökereim egyik ága, apám szülőfaluja, Uraj. Ma a környéke, az Ózdi-medence, a természet leigázását célzó, mohó nagyképűségnek, elbizakodottságnak, a nemfenntartható fejlődés rombadőlt szimbóluma lehetne.
A párával telt levegőben, a kékesszürke távolabbi vidék, már csak sejtetni engedi körvonalait, mintha csak az emberek által kijelölt éles országhatárok jelentőségét mosná bele a fellegek gyülekező gomolyfelhőibe. Pedig a tiszta idő tiszta pillanataiban, innen szépen kirajzolódik az egész felvidék, pengeéles hegygerinceivel. Ilyenkor a látványt az egykori határ, a Tátra csipkés csúcsai koronázzák meg.
De most, a gyülekező, fehéren puha, gömbölyded felhők, karjaikkal magasba nyúlva, mintha tálcát tartanának, és a szürke tálcán hozva az enyhet adó esőt, szinte futva közelednek felénk. Eltűnik a „rombadőlt bálvány”, majd az öreg testvér, a rabruhás szántóföld, Szilvásvárad, a Rákmára és már az Éleskő is !!!
- Milyen csend van! Az eltüntetett látványt, most egy szelíd szürkesávos függöny takarja. Az erdő, mint az ugrásra készülő hiúz, néma csendben várja a nagy erőpróbát. Halk, figyelmeztető morgás hallatszik a távolból, majd egy-két koppanás jelzi, hogy a függönyt megelőzte néhány rakoncátlan esőcsepp.
A következő pillanatban, a nagy karmester intésére kezdődik a nyitány, és ahogy a zene hangjaira végigfut a borzongás az ember hátán, úgy fut végig az első fuvallat a fák tetején. A Természet, komponistának is a legnagyobb: az első fuvallat után megint visszafogja magát, és finom vízpermettel készíti elő a hallgatót a következő hanghullámra.
Most már eltűnt a Küllő-hegy lábánál álló Kiskopasz, a szomszéd hegy, a Nagykopasz, majd a gerinc öreg, odvas bükkfája….. És ekkor egy pillanat alatt elszabadult a pokol, vagy inkább ez a bevezető a mennyországba? Iszonyatos erővel vágódik be a vihar a fák közé. Emberderéknyi ágak hajlanak, inognak. A gyengébbje el is pattan. Reccsenése-zörgése azonban alig hallható, a gyorsvonat zúgásával vetekedő hangáradatban. A zenemű csúcsán, a zúgás, reccsenés, nyikorgás, csikorgás mellé, a hatalmas cseppekben induló eső dübörgése is belép. A villám közelségét a fület hasító, bércet megremegtető dörrenés jelzi.
Nyoma sincs már az előbbi, rekkenő kánikulának. A hajamat mintha megmostam volna, a hűvös, selymes, csurranó cseppek végigsimítják az arcom, beférkőznek a nyakamba, és érzem, ahogy a hátam közepén egyre lejjebb kúszik.
Elindulok le a rétre. Az erdő alja pillanatok alatt teliissza magát az életet adó vízzel. Ezt a saját bőrömön tapasztalhatom meg: menet közben a vizes gyökéren, mohán, sziklán, agyagon többször is elcsúszom, majd a nedvességtől felpuhult, tavalyi avartakarón gurulok le a meredek hegyoldalon.
Mire a rét szélére érek, a vihar is alábbhagyott. A rét azonban csodálatos változáson ment keresztül: az előbb még kókadt, pasztellszínű növényzet teljesen újjáéledt. A virágok élénk, tarka színpompája még jobban kiemelkedik az üde rét zöldjéből, és az egésznek keretet ad egyik oldalról a Kálmán-hegy fenyőinek haragos zöldje, másik oldalról a Nagykopasz frissen mosott, zöld levelű, a nedvességtől ezüstösen csillogó törzsű bükkfái. …és hogy a finálé tökéletes legyen, kisüt a nap, hogy ezt az amúgy is gyönyörű, különleges harmóniát, csillogó sugaraival csodálatos mesevilággá varázsolja. A fű, virág, bokor és még a méltóságteljes faóriások is az életet adó vízcseppek milliárdjaival díszítették fel magukat, vakítóan tükrözve az élet másik forrásának, a Napnak aranyló sugarait.
De a csoda nem jár egyedül. Ez a csodálatos előadás csak bevezetője volt egy másik csodának, a patak születésének. Az erdő vajúdó nyögése, jajongása által kisérve, a kőkemény bércek lágy hajlataiban, a hegyek ölében, apró erecskék kezdték meg életük hosszú, és néha nehéz útját.
A fák leveleiről, a virágok szirmairól csurranó cseppecskék ezreiből, ujjnyi kis vízfolyás indul az ősi szekérút felé, ahol az ezrek újabb ezreivel egyesülve, már karnyi erecske folytatja útját a vadetető felé. Ázott hátú szarvasok, őzek és muflonok oltják szomjukat a „házhoz szállított” ivóvízből.
Az erecske pedig bukdácsolva, akadozva halad tovább. Még állandó táplálásra van szüksége. Ha magára hagynák, elenyészne az évek során összegyűlt vastag avartakaró alatt. Így azonban, az egek emlőinek erejét magába szívva, egyre gyarapodik. Még gyenge, még megakad egy-egy nagyobb kő előtt, és nem bírja arrébgörgetni, mint unokabátyja a hegyi folyó, de ügyesen, egy játékos fordulóval megkerüli, és pajkos huncutsággal fut tovább. Lerohan az Ördöggáton át, ahol a kölykeit féltő rókamama gondterhelten figyeli, hogy a ritkán arrajáró patakocska nem veszélyezteti-e a rókavár bejáratát? De aggódásra semmi ok. A pajkos patakocska nagy út előtt áll, és a meredek szurdokban úgy is olyan gyorsan szalad, hogy szinte észre sem veszi a rókavár aggódó lakóit. Átvág a Csonka-lápa aljában lévő régi szekérúton, melynek első nyomvonalát talán még a Kelemen-széke bronzkori lakói alakították ki, és itt találkozik a Horotna-tóval. A tó, mint egy jólsikerült nyári szünet, nyugodt pihentető utat jelent, a vizét visszatartó gátig. Csak a tó közepén látható sárgásbarna sáv jelzi, hogy a patakocskánk lassan, de biztosan megteszi az utat a Csonkalápától a futását lassító torlóbukóig. Innen aztán újból, móka-kacagás, csörgés-csobogás és irány az erdészeti múzeum. Pajkos patakunknak itt már ereje van. Próbálgatja is: üt néhányat a hámor nehéz vaskalapácsával, majd megpörgeti a fűrész vízkerekét, és máris találkozott a nagyobb testvérrel, a Szalajka-forrás vizével, aki a hosszú, rejtélyes földalatti út után érkezett ide, hogy összefogva, együtt fussanak le a mésztufalépcsőkön. Itt felkarolják a Szikla-forrás felől érkező víztestvért, és ugrás le a Fazola féle ősi gáton, át a régi malmok felvíz-csatornáján, felriasztva a pisztrángos tavak lustálkodó lakóit, majd végig a völgyön, egyre erősebben és egyre nyugodtabban.
Később, a joggal büszke Dédesi vár alatt vezet el az útja, hogy újabb nagy – talán érettségi utáni – pihenőként beérjen a Lázbérci-tározó tóba. Kényelmes sétával kerüli meg az upponyi Éles-kőt, rácsodálkozik még a Dedevár alig látható romjaira, búcsút int az upponyi bércen álló, viharvert, nagy fakeresztnek és ezzel elbúcsúzik élete legszebb, ifjúkori, erdei szakaszától. A gát után a felnőttkor első szakasza, Bán-patakként, még hasonlít néhol a pajkos ifjúkorra, de nemsokára, a Sajóba érve már teljes a felnőttkor a maga jó és rossz értelmébe véve is. A part mellett, hatalmas fűzsorokat táplál a folyó, még a legaszályosabb időben is. Cserébe a fák, hosszú, lágyan hajló ágaikkal simogatják, tisztogatják a vizet. Szüksége is van rá, mert a felnőttkorral együtt, a Sajóban, a tiszta kis patakunk, az élet minden szennyével összetalálkozott. Igyekszik megtisztulni, és ehhez segítséget is kap a jóbarátoktól: a Bódvától, a Szinvától, a Hernádtól, és így aztán félig tisztán hagyja maga mögött IV. Béla szomorú emlékű csatahelyét, hogy Muhi után a nagy testvérrel, a Tiszával egyesüljön. Élete delén, a folyó-korban, az ember „üdvözítő segítsége” ellenére is épít, alkot, és segít szakadatlanul. Még az egykor rombolónak tartott áradások is a környék megtisztulását, felfrissülését, megújulását segítették. Nem is a helyi, természetben nevelkedett ember érdeke volt a szőke Tisza vaskos gátrendszerbe kényszerítése, hanem a szabályozott ipari keretekben gondolkozó városi technokratáké. De a folyó így is folyik tovább a számára biztosított úton, és folyni is fog az idők végezetéig.
A folyó-kor delén, a Dunával összeölelkezve, egyesülve, elválaszthatatlanul hömpölyögnek tovább. Ezután már csak igen ritkán mutogatják meg, hatalmas erejüket, mint pl. a Vaskapunál, de az egész folyam-hosszában gyűjtött tapasztalatot még kiadják magukból: a Duna-delta csodálatos életteret biztosító, életet adó világa, egy folyó - csaknem egész kontinenst átszelő emlékének – hordalékának az eredménye.
Ezután, már a csendesedő öregkor időszaka, a néha még háborgó, de leginkább békés, tenger-kor jön. Időnként – talán az emlékezés jegyében – még folyószerűre szűkül, a Boszporusznál, vagy Gibraltárnál, de utána már visszavonhatatlanul, az ősidők óta létező, és mégis folyamatosan meg újuló csodalét, az óceán következik. Az óceán, aki mesebeli lényeknek, színes állatoknak, növényeknek ad otthont, békés hátán irdatlan méretű emberi tákolmányokat szállít, és a mélyéből, eddig nem is sejtett ásványi kincsekkel ajándékozza meg az embert. Ő valójában egy óriási kapocs a múlt, a jelen és a jövő között. Benne született egykor az élet, ő nyeli el a ma emberétől származó szennyező anyagok legnagyobb részét, és ezáltal talán ő menti meg az észhez térő emberiséget is a saját szennyébe való belepusztulástól.
Az óceán! Békés, de örökké mozgó felszínén még a nap izzó sugarai is megtörnek, de a meleg sugarak hatására egy kis páragombolyag indul a messzi partok felé. Egyre erősödik, egyre emelkedik, az égig is felszáll, hogy hosszú utat megtéve Európa szívébe érjen.
…..és ekkor, a gyülekező, fehéren puha, gömbölyded felhők, a karjaikkal magasba nyúlva, mintha tálcát tartanának, és a szürke tálcán hozva az enyhet adó esőt, szinte futva közelednek felénk. Eltűnik a „rombadőlt bálvány”, majd az öreg testvér, a rabruhás szántóföld, Szilvásvárad, a Rákmára és már az Éleskő is!!!
- Milyen csend van! Az eltüntetett látványt, szolid, szürkesávos függöny takarja. Az erdő, mint az ugrásra készülő hiúz, várja a nagy erőpróbát. Halk, figyelmeztető morgás hallatszik a távolból, majd egy-két koppanás jelzi, hogy a függönyt megelőzte néhány rakoncátlan esőcsepp.
A következő pillanatban, a nagy karmester intésére kezdődik…
….MINDEN ELŐLRŐL!

Szilvásvárad 2000.III.15.

Regős József